Öt.

Hát helló szia mindenkinek! Tudom, tudom eltűntem egy jó hosszú időre (majdnem három hét, aki nem tudná) de immáron visszatértem és újult erővel folytatom az írást. No meg a rajzolást,, meg a tanulást, mert nekem azt is kell. Akárcsak minden velem egykorú embernek.  Nem leszek itt olyan sűrűn, mint azt eredetileg gondoltam, de ilyen ez a szakma. Sosincs idő semmire. Néha nem jó érzés gyereknek lenni, mert nem tudom normálisan beosztani az időmet. Pedig van belőle rengeteg! Csak mindig mással foglalkozok, vagy bemesélem magamnak, hogy túl fáradt vagyok, stb. Szóval már csak ezért is úgy lesz, ahogy én akarom. Jó, most ha úgy tényleg belegondolok még mindig magam miatt írok és nem azért, hogy ez másokat érdekeljen, tehát ilyen elven igazán nincs miért magyarázkodnom. Térjünk is a lényegre gyorsan, mert már csak két és fél órám van hátra a napi internetből.

Ma folyamatosan azon járt a fejem, hogy milyen vagyok is én valójában? Mert ugye -mint azt mindenki nagyon jól tudja- az embernek több arca van. Nagyon sok fajta. Van, amit csak bizonyos társaságokban viselünk, van amit akkor, ha egyedül vagyunk. Még magunknak sem mutatjuk az igazi énünket.
Oh, és még valami. A mai nap folyamán írtam egy kis szösszenet és gondoltam, megosztom veled/veletek ki mit gondol róla. Örülnék egy-két visszaigazolásnak, hogy mi a vélemény az irományokról. Ezért tettem minden bejegyzésem alá ,,Vélemény" menü pontot. Egy pipát megér, nem? Neked egy kattintás, nekem egy jó pillanat.

Tehát a szösszenet.

Annyira, de annyira utálom ezt. Mindig is gyűlöltem, sokáig elő sem fordult velem, de mostanában egyre gyakoribb. Egyszerűen minden alkalommal magával ránt és nem is akar elengedni. Erősen láncol magához, nehogy elmeneküljek, bár ilyet soha nem tennék. Valamilyen szinten félek tőle, de kíváncsi vagyok és folyton ugyanabba a hibába esek emiatt. Hiszek neki. Először nagyon jó ötletnek tűnik, de szép lassan rájövök, mekkorát hibáztam már megint. Valójában ez egy kegyetlen dolog. Olyan, mintha egy lágyan forgó örvénybe kerülnék, élvezem a kellemes szédülést, mígnem hirtelen lehúz a mélybe és ott akar tartani. Én kapálózok, ordítok, elfogy minden levegőm és próbálok újra a felszínre jutni. Van hogy azonnal elenged, de van amikor még erősebben tart, kiszorítva belőlem az életet. Sajnos a szabadságom sem tart örökké, mert mindig rám talál. Utazhatok én bármilyen messzi földre, mehetek másik bolygóra, de az érzés újra és újra megtalál. Építhetek én bármilyen erős falat magam köré, Ő mindet könnyedén áttöri és megint ugyanott tartok. A gyűlölet szavaival ölelem körbe magam, ám elég csak megérintenie és kemény álarcom darabokra törik. Időnként győzedelmeskedem egy-egy csatában, de a háborút Ő nyeri meg. Amikor én állok a porondon, boldog vagyok. Az a pillanatnyi öröm, az a félelem nélküli perc. Már azért megéri küzdeni folyamatosan. Az a röpke pillanat könnyedén továbbszáll, én pedig újra üresnek érzem magam. Belém költözik, a lelkemet is leláncolja, mintha soha többet nem engedne el. Pedig én szárnyalni akarok felfelé, a csillagokba, ahol már csak én vagyok. És én győzni fogok, mert tudom, hogy képes vagyok rá. Most viszont, hogy újra Ő győzött, idő kell. Addig üres maradok belül.
(...)


Te mire gondoltál, amíg nem árultam el, hogy miről írok? Vagy voltál olyan ravasz és előre megnézted, mi a vége?

A tegnapi nap során olvastam egy rövid történetet egy teljesen másik világból. Nagyon tetszett, de ma délutánig nem tudtam, miért. Aztán rájöttem. Volt egy mondat a történetben, ami miatt elkezdtem gondolkozni egy kicsit.
A lényeg az, hogy a főszereplő fiút le akarja festeni egy művész, mert meg akarja festeni annak minden fájdalmát, amit átélt. A kép, amit elsőre fest, gyönyörű, hiszen nagyon tehetséges festő. Viszont érzi, hogy hiányzik belőle valami. Közben megremegett a keze, és átszakította a vásznak, a kép így hibás lett. A fiú, megnézte, hogy mit festett a férfi. Tökéletesnek gondolta, de az gyorsan megmagyarázta, hogy Ő üresnek találja, mert nem tudta lefesteni a fájdalmat.
A fiú ezt mondja:
,,Ön a valóságot festi meg… minden kis árnyék, ránc a helyén van. Nem lehet, hogy… a valóság… vagyis, hogy én vagyok üres? És a kép csak… a másolata ennek az ürességnek?"

Természetesen később rájön, hogy tudja megalkotni azt a fájdalmat, amit megértenek az emberek. 

Szóval ennek az egész monológnak annyi volt a tartalma, amennyit Te kedves olvasó le tudsz belőle szűrni. Kicsit összevissza, de néha kell ilyen is, amikor csak gondolatfoszlányokat publikálunk. Legalábbis én így gondolom. Köszönöm, hogy elolvastad.

Xoxo.