Hét.

Úgy terveztem, hogy nem írok, mielőtt elmegyek a kis-érettségis táborba, ráadásnak eddig olyan szép kerek szám volt a három bejegyzésem havonta, azaz hat írás, ami osztható hárommal, ami a szentháromságot is jelképezhetné, ha hinnék benne, de -és most jön a lényeg- még is csak kedvet kaptam hozzá. Ez köszönhető azoknak az embereknek, akik visszajeleztek nekem, hogy mi tetszett abban, amit írtam -leginkább a ,,szösszenet"-ről beszéltünk- és ez arra sarkallt, hogy írjak még. Habár mint minden egyes alkalommal, most sem tudom mit fogok kihozni ebből, de talán elégedett leszek vele én is. Persze ez csak a végén derül ki. A mókás ebben az egészben az, hogy gyakorlatilag csak leírtam azt, ami jellemezte a pillanatnyi érzelmi világomat és hát... ezek szerint mások is sokszor éreznek így. Van, akiket ez megérint, vannak akik félvállról veszik és vannak olyanok is, akiknek ez nem jelent semmit.
Ismerek pár olyan embert, akik kinevetnének, ha tudnák, hogy én megosztom önmagamat ismeretlen  emberekkel, akik nem is olyan idegenek végeredményben. Megosztok olyan gondolatokat is, amik másokban is lejátszódnak és azt is elmondom, hogy nem akarok beállni a sorba. Szeretnék önmagam lenni, egy olyan ember, akit nem ítélnek el mások, mert mondjuk több rajta a fekete, mint az átlag vagy mert többet tudok nevetni, mint egyesek. Nem szeretnék beskatulyázva lenni. Egy embernek az kell, hogy megvalósíthassa az álmait és ha ebben még támogatói is vannak, hát az maga a mennyország, azt hiszem.

Természetesen most magyarázhatnék, hogy nekem milyen jó társaim vannak, hogy nekem milyen jó, pedig ez nem mindig van így. Mondok is pár dolgot. A végén lehet, hogy mégiscsak a jó dolgokról fogok mesélni, mert szerintem az a legjobb, ha valakivel megoszthatod a saját örömödet, legyen az bármi.

Amikor még általánosba jártam, gyakran volt olyan, hogy valakit kipécéztek maguknak a nagymenők és ahol tudták, beégették. Nem emlékszem, hogy velem történt-e ilyen, de nem is ez a fontos. Hanem az, hogy olyan emberekkel ismerkedtem meg, akiket könnyedén el is felejtettem miután már nem egy iskolába jártunk. Itt gondolok az osztályom nagyobb részére. Ez egyrészről lehet, hogy mérhetetlen bunkóságra vall, de mi van akkor, ha tényleg csak akkor tudom felidézni a közös perceket, ha nagyon erősen megerőltetem az agyamat? Nem kötött hozzájuk olyan fontos emlék, mint azokhoz, akikkel még mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Ez lehet, hogy az én hibám, nem tudom. A hangsúly most azon van -vagy lesz-, hogy mi történt azokkal, akiket közel engedtem magamhoz? Igen, velük nagyon jó a barátságom azóta is.

Minden nap eszembe jut, ahogyan körbenézek az iskolában, hogy milyen sok embernek van tömérdek hamis barátja. Ne mondja azt senki, hogy neki igenis csak igaz barátai vannak. Nekem is vannak olyanok, akikre azt mondom a barátom, de nem több. Mégis könnyedén elbeszélgetek vele hétköznapi dolgokról, de nem mondjuk el egymásnak a mélyebb dolgokat. A barátság kialakulhat hosszú évek során, de előfordul, hogy alig kell néhány hónap. Ez a kétféle barátság is lehet ugyanolyan mély és tartós. Nekem alig van olyan barátom, akit tényleg annak tartok és megosztok vele mindent, ami velem kapcsolatos. Talán kettő vagy három. Mindegyik ismer, de azt nem állítom, hogy az összes arcomat látta, mert ezt még magam sem hiszem el. Tudom. Egyszer -nem is olyan régen- egyik barátom mondta, hogy az ember álarcot visel. Éppen ezért mondhatom azt, hogy talán még önmagunknak sem hihetünk teljesen, mert bárki felvehet egy kedves félmosolyt és lesz olyan, aki elhiszi. Ha sokáig nézel mosolyogva a tükörbe és bámulod magadat, elkezded elhinni, hogy tényleg boldog vagy. Pedig ez egyáltalán nem biztos. Az agyunkkal látunk, de képzeld csak el. Ha egy emléket vagy sérelmet el tudsz rejteni olyan mélyre, hogy onnan nem jöhet újra elő, börtönbe zárod, láncokkal tartod a lelked legmélyén. Ha ezt meg tudod tenni egy emlékkel, vajon egy egyszerű érzéssel is meg tudod tenni? Igen, meg. Áltathatod magadat, hogy boldog vagy, szép az életed, hogy nem fáj semmi. Amikor hamar túlteszed magad egy szakításon, oda bent emlékszel rá. Nem felejted el, de nagyon jól elrejted még a saját szemed elől is, hogy ne kelljen visszaemlékezned a kellemes percekre. Igazam van? Ezt nem tudhatom, de azt viszont igen, hogy nem láttam még az igazi önmagamat.

Néha kicsit olyan, mintha mások korlátoznák a képzelőerőmet, a gondolataimat. Pedig elméletileg ez nem fordulhat elő, hiszen én irányítom magamat. Látta valaki az Inception c, filmet? Ha igen, és mondjuk meg is értette az kezeket fel legyen szíves!! Tehát ennyien vagyunk, oké, rendben. Tegyük fel, hogy mondjuk ez a valóság és tényleg vannak olyanok, akik képesek gondolatok elrablására/beültetésére. Akkor ki is irányít engem? Jó kérdés, nemde? Erre még én sem tudok válaszolni, no nem mintha én olyan hű de nagyon okos lennék vagy bármi ilyesmi. Csak szeretek néha olyan dolgokon gondolkozni, amiken mások nem túl gyakran filozofálnak.
Most így visszatekintve az eddig elhangzottakra, fogalmam sincs mi értelme van és hogy jön összefüggésbe ez azzal, de aki ki tudja hámozni ebből a lényeget, hát le a kalappal előtte.

Már harmadjára törlöm ki az eddigi próbálkozásomat, mert elfelejtettem mit is akartam írni, pedig egy igazán szép gondolat volt. Lényegtelen.
Nem tudom ki emlékszik rá, de még a ,,Kettő." nevű bejegyzésemben említettem, hogy meg kell tanulnom két számot eljátszani hibátlanul. Nos, az utóbbi egy-két napban igazán rávettem magam, hogy úgy tényleg nekikezdjek már ennek az egésznek. Mit gondoltok, sikerült? Igen! Helyes a válasz. Tanultam és olyan érzés fogott el, miközben -kicsit bénán- pengettem, mintha minden azt mondaná nekem, hogy menni fog. És a legszebb az egészben, hogy tényleg megy. Mondjuk még mindig van, aki őrültségnek tartja, de ez legyen a legkisebb gondom.

Még mindig nem jutott eszembe az, amit annyira el akartam mondani, de szerintem mára ennyi bőven elég volt az én gondolataimból. Remélem, hogy akik olvassák ezeket a sorokat, azoknak tetszett.
Holnap mennem kell a táborba. Annyira nincsen hozzá kedvem, pedig tudom, hogy a tanárok is jót akarnak, ezért megyünk, de akkor is miért kell öt teljes napra elmenni? Aki tudja rá a választ, az írja meg nekem, legyen kedves.

Egy hét múlva jövök féktelen gondolatok egész sorával halmozlak el titeket, drága olvasóim. Készüljetek, mert tőlem sosem szabadultok meg!

Xoxo.

Hat.

Uramisten! Már hat ilyen kis nyenyerét írtam. Ijesztő. Azt hittem kevesebbet gyárottam. De ez most igazán lényegtelen.

Érdekes dolog viszont az, hogy az addig rendben van, hogy ha valaki mondjuk valami kellemes/lassú zenére alszik el. Mi van akkor, ha az a valaki -történetesen rólam van szó- mondjuk teszem azt. Egy elég pörgös zenére vagy esetenként egy-egy interjúra szundikál el? Ez vajon azt jelenti, hogy még álmomban is szeretek pörögni? Biztosan valami ehhez hasonlóról lehet szó.


Már megint unatkozom. Folyton. Marhára idegesítő. Bár ha elfordítom a fejem, baloldalt áll a falnak támaszkodva gyönyörű kék ruhába öltözve a szerelmem (Ibi), de egyszerűen nagyon nehezemre esik foglalkozni vele ma. Tegnap viszont többszörösen is próbálkoztam tanulni valamit rajta, több kevesebb sikerrel, de legalább csináltam valamit! Azért az talán számít. Ugye?
Hehe. Most, hogy így nekikezdtem az írásnak - ami direktben sosem megy olyan jól, mint ahogyan szeretném- gondoltam berakok valami jó kis muzsikát, amíg ezzel töltöm drága időmet. Mit ad Isten, a YouTube már ismeri a stílusomat, fel is dobta egyből a kedvenc koncertfelvételemet -ami 1:44:22 hosszú- és miért is ne hallgathatnám meg újra? Igen, újra, mert tegnap is meghallgattam plusz végig is néztem. Végeredményben a Visual Kei -szerintem- már csak azért is VISUAL kei, hogy a látvány is jó legyen. Jó, ez mondjuk egy tény, amit most megpróbáltam saját ötletnek beállítani, de természetesen nem lehet ilyet, mert ez egy eleve elfogadott már már törvényszerűség. Visszatérve. Most, ahogy írok megy a zene. Aha. Persze. Jó vicc, inkább leállítom percenként - amíg pötyögök- hogy bámulhassam utána tovább a képernyőt. Nagyon bírom, amikor a zenészek produkálják magukat. Úgy értem különféle ugrálások, érdekes grimaszok, inkább már táncnak mondható színpadi elemek... Hajjajj. Egyszóval jó nézni, ahogy élvezik a zenét.

A múltkor megkérdeztem a bátyámat arról, hogy csak én gondolom-e úgy, hogy -pl. Kai a GazettE-ből- a japán zenészek többet nevetnek/mosolyognak, mint mondjuk egy amcsi? Vagy baromság? Túlontúl elfogult lennék? Ez utóbbit nem hiszem, hisz' az első két kedvenc zenekarom közül az egyik eredeti amerikai, a másik meg japán. Nyilvánvaló okokból kifolyólag, mind a kettőt egyformán szeretem.

Oh! A legújabbat még nem is mondtam. Vagy írtam? Egyre megy.
Olvastam egy fan-fiction-t. Igen, szoktam időnként, de csak azért, mert jókat lehet nevetni egy-egy író firkálmányán és fogalmazásán.
A fontos itt az, hogy benne van a történetben Miyavi, SuG, the GazettE, Dir En Grey és még sokan mások. Tehát ők az alap szereplők. Jön egy csajszi, (azt hiszem Miko? Már nem vagyok benne biztos.) és összejön ezzel azzal, mindegy, nem fontos. DE! Ott van a SuG énekese, Takeru! Na most, róla tudjuk, hogy khm. SZÍNES egyéniség. Nem meglepő tehát, hogy a történetben gyakorta kap a feltűnőségére utaló beceneveket. - Mint például: Miss Color (persze viccből MISS), Pipacsvirág, Csincsilla, Frutty (nekem ez a kedvencem..olyan frappáns!) stb. - és én sírva röhögtem, amikor ezeket olvastam. Naná, hogy anyunak is meg kellett mutatnom egyet-kettőt ezekből. Nagyon támogatja a stílusváltásomat, meg úgy minden egyebet, de szerintem most kicsit besokkalt, mert mondta, hogy nem kellene olyanokat néznem/hallgatnom, akik azt hiszik magukról hogy lányok. Elszakadt a cérna. Egyrészt, egyáltalán nem lányok. Eléggé öhm. Észlelhető a különbség. Másrészt pedig ez a stílus VÉDJEGYE!! Hát hadd nézzenek ki úgy, ahogyan akarnak.
/Azért itt gyorsan megejtek ey képet azok számára, akik nem tudják, hogy ki is az a Takeru.

Tehát róla van szó pillanatnyilag. Oké, tudom, kicsit fura. De ezt már megszokhatták azok, akik gyakorta tévednek a birodalmamba.../

Utána MAJDNEM jött a hegyi beszéd, de gyorsan kijavítottam a téves gondolatmenetet a fejében.
,,-Anyu, a történetben kapta ezt a becenevet, mert mint már mondtam, színes a hajától kezdve a ruhája, meg minden.
- De akkor is olyan, mint egy lány.
- De ha egyszer nem lány?
- De annak képzeli magát.
- ...
- Szerintem ez tök ciki.
- Anya! Hallottál már arról, hogy stílus? Na igen, neki van olyan! Nem vitázok erről. Jó a zenéje és kész. Pá! - álltam föl a kanapéról és slisszoltam be a szobámba."

Történet vége.
Vannak mások is, akiknél felmerülnek ilyesfajta ,,problémák"? Vagy csak én vagyok ennyire szerencsés?

Néha elgondolkozok azon,hogy milyen lenne, ha olyan szobám lehetne, amilyet akarok. Lehetnének benne poszterek, képek, de teljesen saját, nem egy mások által tervezett egérlyuk. Arra jutottam, hogy a falam valami szép pirosas színt kapna, olyan mélyvöröset talán. Vagy szürke. Ezt még nem döntöttem el. De a legfontosabb, hogy már a bátyámnál is láttam a falon néhány rajzot, meg szöveget és eszembe jutott, hogy ha felfestenék néhány -értelmezni: sok- dalszövegrészletet, vagy idézetet mondjuk fehérrel -mert az eléggé elütne tőle- és a végén szereznék mér piros meg fekete festéket és kicsit ráfröccsentenék pár cseppet, az rohadtul tetszene nekem. Ezt mondtam is anyának, aki erre csak azt mondta, hogy biztosan meg tudom csinálni. Hát köszi. Épp az a lényeg, hogy erre a falra nem lehet festeni, mert engedély kell hozzá a főbérlőtől, aki meg nem adna úgysem, mert később még ki akarják adni! Ergó, nem lesz összefestve a falam. Sajnos. De majd egyszer, ha lesz egy teljesen saját tervezésű szobám!! Na, majd akkor! És biztosan lesz, mert nyilván egyszer elköltözök itthonról és ha mondjuk találok valami jó munkát, ami még jól is fizet, akkor gondolom én, megoldható ez is.
Ennyi volt mára, azt hiszem minden lényeges dolgot leírtam, mint szokásom. Ja, egyébként el fogok tűnni egy újabb hétre, de most azért, mert TÁBORBA megyek és hát hogy is mondjam. Kint leszünk a halál f*szán és ott jobbra, az erdő közepén. Tehát nincs gép egy egészt hétig. Na nem mintha annyira nem tudnék megválni szeretett társamtól, de akkor is nehéz a búcsú. Viszont az vigasztal, hogy utána újra birtokba vehetem és korlátlan ideig nyüstölhetem.

Üdv Nektek!

Xoxo.

Öt.

Hát helló szia mindenkinek! Tudom, tudom eltűntem egy jó hosszú időre (majdnem három hét, aki nem tudná) de immáron visszatértem és újult erővel folytatom az írást. No meg a rajzolást,, meg a tanulást, mert nekem azt is kell. Akárcsak minden velem egykorú embernek.  Nem leszek itt olyan sűrűn, mint azt eredetileg gondoltam, de ilyen ez a szakma. Sosincs idő semmire. Néha nem jó érzés gyereknek lenni, mert nem tudom normálisan beosztani az időmet. Pedig van belőle rengeteg! Csak mindig mással foglalkozok, vagy bemesélem magamnak, hogy túl fáradt vagyok, stb. Szóval már csak ezért is úgy lesz, ahogy én akarom. Jó, most ha úgy tényleg belegondolok még mindig magam miatt írok és nem azért, hogy ez másokat érdekeljen, tehát ilyen elven igazán nincs miért magyarázkodnom. Térjünk is a lényegre gyorsan, mert már csak két és fél órám van hátra a napi internetből.

Ma folyamatosan azon járt a fejem, hogy milyen vagyok is én valójában? Mert ugye -mint azt mindenki nagyon jól tudja- az embernek több arca van. Nagyon sok fajta. Van, amit csak bizonyos társaságokban viselünk, van amit akkor, ha egyedül vagyunk. Még magunknak sem mutatjuk az igazi énünket.
Oh, és még valami. A mai nap folyamán írtam egy kis szösszenet és gondoltam, megosztom veled/veletek ki mit gondol róla. Örülnék egy-két visszaigazolásnak, hogy mi a vélemény az irományokról. Ezért tettem minden bejegyzésem alá ,,Vélemény" menü pontot. Egy pipát megér, nem? Neked egy kattintás, nekem egy jó pillanat.

Tehát a szösszenet.

Annyira, de annyira utálom ezt. Mindig is gyűlöltem, sokáig elő sem fordult velem, de mostanában egyre gyakoribb. Egyszerűen minden alkalommal magával ránt és nem is akar elengedni. Erősen láncol magához, nehogy elmeneküljek, bár ilyet soha nem tennék. Valamilyen szinten félek tőle, de kíváncsi vagyok és folyton ugyanabba a hibába esek emiatt. Hiszek neki. Először nagyon jó ötletnek tűnik, de szép lassan rájövök, mekkorát hibáztam már megint. Valójában ez egy kegyetlen dolog. Olyan, mintha egy lágyan forgó örvénybe kerülnék, élvezem a kellemes szédülést, mígnem hirtelen lehúz a mélybe és ott akar tartani. Én kapálózok, ordítok, elfogy minden levegőm és próbálok újra a felszínre jutni. Van hogy azonnal elenged, de van amikor még erősebben tart, kiszorítva belőlem az életet. Sajnos a szabadságom sem tart örökké, mert mindig rám talál. Utazhatok én bármilyen messzi földre, mehetek másik bolygóra, de az érzés újra és újra megtalál. Építhetek én bármilyen erős falat magam köré, Ő mindet könnyedén áttöri és megint ugyanott tartok. A gyűlölet szavaival ölelem körbe magam, ám elég csak megérintenie és kemény álarcom darabokra törik. Időnként győzedelmeskedem egy-egy csatában, de a háborút Ő nyeri meg. Amikor én állok a porondon, boldog vagyok. Az a pillanatnyi öröm, az a félelem nélküli perc. Már azért megéri küzdeni folyamatosan. Az a röpke pillanat könnyedén továbbszáll, én pedig újra üresnek érzem magam. Belém költözik, a lelkemet is leláncolja, mintha soha többet nem engedne el. Pedig én szárnyalni akarok felfelé, a csillagokba, ahol már csak én vagyok. És én győzni fogok, mert tudom, hogy képes vagyok rá. Most viszont, hogy újra Ő győzött, idő kell. Addig üres maradok belül.
(...)


Te mire gondoltál, amíg nem árultam el, hogy miről írok? Vagy voltál olyan ravasz és előre megnézted, mi a vége?

A tegnapi nap során olvastam egy rövid történetet egy teljesen másik világból. Nagyon tetszett, de ma délutánig nem tudtam, miért. Aztán rájöttem. Volt egy mondat a történetben, ami miatt elkezdtem gondolkozni egy kicsit.
A lényeg az, hogy a főszereplő fiút le akarja festeni egy művész, mert meg akarja festeni annak minden fájdalmát, amit átélt. A kép, amit elsőre fest, gyönyörű, hiszen nagyon tehetséges festő. Viszont érzi, hogy hiányzik belőle valami. Közben megremegett a keze, és átszakította a vásznak, a kép így hibás lett. A fiú, megnézte, hogy mit festett a férfi. Tökéletesnek gondolta, de az gyorsan megmagyarázta, hogy Ő üresnek találja, mert nem tudta lefesteni a fájdalmat.
A fiú ezt mondja:
,,Ön a valóságot festi meg… minden kis árnyék, ránc a helyén van. Nem lehet, hogy… a valóság… vagyis, hogy én vagyok üres? És a kép csak… a másolata ennek az ürességnek?"

Természetesen később rájön, hogy tudja megalkotni azt a fájdalmat, amit megértenek az emberek. 

Szóval ennek az egész monológnak annyi volt a tartalma, amennyit Te kedves olvasó le tudsz belőle szűrni. Kicsit összevissza, de néha kell ilyen is, amikor csak gondolatfoszlányokat publikálunk. Legalábbis én így gondolom. Köszönöm, hogy elolvastad.

Xoxo.

Négy.

Nos, újból jelentkezem pár napos kihagyás után. Tőlem nem lehet megszabadulni! Háháháhááá!
Bocsánat azért, hogy nem voltam képes az elmúlt pár napban írni semmit sem, de majd igyekszem bepótolni a lemaradást. Már ha egy napló szerű bloggal lehet lemaradni. Sok hülye kérdés, milliónyi hülye válasz. Úgy gondolom, hogy sokat akarok és nem tudom betartani ezeket. Sajnos. Pedig Én tényleg igyekszem mindent megcsinálni időben, már amennyire ez tőlem telik. Az igazat megvallva, nem történt semmi említésre méltó a napokban és mivel a szervezetem olyan szinten ki volt merülve, hogy az órákon is könnyedén félálomban jegyzeteltem, arra sem volt energiám, hogy írjak. Tudom, tudom, most éppen szabadkozok, amit valljuk be, nem kellene, mert kinek is kellene bejelentenem, hogy mit miért és hogyan csinálok? Mert szerintem senkinek. Szóval nem írtam, ennyi, nem csinálom a melodrámát.

Feltűnt -nagyon is!- hogy sokan úgymond.. elpártoltak mellőlem! Ezt arra értem, hogy akikkel eddig jó baráti kapcsolatom volt, mostanában teljesen el vannak tűnve és még köszönni se köszönnek vissza. Egyszóval: furcsa. Nem mintha érteném, hogy mégis miért, bár lehet, hogy Én vagyok a ludas ebben a dologban, mert nem keresem annyira mások társaságát, mint eddig. De ez nem azt jelenti, hogy nem akarok kommunikálni a többiekkel, csak szükségem van egy kis nyugalomra. Nem olyanra, ahol egyáltalán senki nem szól hozzád, ha te nem, hanem egy olyanra, amiben lehet számítani másokra, amikor kell és mondjuk nem úgy kezelnek, mint egy darab szar, aki hülye és semmire sem képes. Mert az -higgyétek el- nem kellemes dolog. Persze, vannak, akik figyelnek az emberre, ez pedig tényleg jól tud esni, de nekem például túl nagy a büszkeségem ahhoz, hogy kimutassam nincs minden rendben és kell valaki, akinek elmondhatok minden, amit csak akarok és nem fogja leüvölteni a fejemet vagy esetleg megbántódni ezért. Ezen felül pedig utálom ha sajnálnak. Már csak ezért SEM teszek semmiféle utalást a problémákra. Ezzel NEM azt akarom mondani, hogy nagyon nagy gondjaim vannak, senki ne értse félre!!! Csak arról van szó, hogy az embernek néha sok minden összejön egyszerre és nehéz utat találni ezernyi dolog között. Pillanatnyilag csak néhány fontos rész van, amit csinálok. Elsősorban tanulok, mert egy tizennyolc éves gimnazista lánynak a kisértettségi előtt ez a dolga. Másodsorban pedig próbálok tanulni -már megint ismétlem magam. Totál gáz. gitározni is, mert -és nem tudom mondtam-e már- nyár elejéig kötelezően meg kell tanulnom két zenét is -vagy hármat?- eljátszani pontosan, lehetőleg nem úgy, hogy fél percenként meg kell állni, mert eltévesztem. VISZONT! Ezt a fajta tanulást nagyon élvezem! Huh, gyorsan be is mutatom Ibi-t, mert hát így hívják az új szerelmemet!!

Tehát Ő volna az! Egy eredeti Ibanez GRG 170 DX típusú gitár! Egyszerűen odavagyok érte. Erről pedig igazán nem tehetek! Gondolom jön a kérdés, hogy minek van neki gitárja? Nos, erre egy rövid történettel válaszolnék.
Mint már korábban megemlítettem, van egy kedves aranyos legjobb bátyám. Az Ő fejéből pattant ki az egész!! Én csak belekeveredtem, de ennek hála, sokkal jobban érzem magam meg minden. Tehát mondta, hogy AKAR egy zenekart -persze j-rock/visual-kei stílusban- és már van pár ember, de kellene még. Hát így jöttem a képbe. Azt a mai napig nem tudom, hogy miért pont rám gondolt ebben az ügyben, de nem is  baj, mert igazából a lelkem mélyén szerintem mindig is gitározni akartam. Eddig csak zongoráztam, de elég hamar rájöttem, hogy az nem az én világom, szóval le is raktam a kottákat pár év alatt. A lényege ennyi lenne. Szóval nyár elejéig megtanulom ezeket -ITT és ITT lehet megtekinteni őket- és akkor minden nagyon jó lesz!! Mert tudom, hogy képes vagyok rá, mert akarom. A Black Veil Brides koncertre is kijutottam, pedig nagyon elérhetetlennek tűnt. Ha az sikerült, ez is fog. Én így állok hozzá. Aki pedig azt mondja nekem, hogy úgysem fog sikerülni, mert túl nehéz, vagy mert nem illik hozzád, nem tudod megcsinálni, hülyeség esetleg őrültség azok számára csak egyet tudok mondani: ,, A vélemény olyan mint a segglyuk. Mindenkinek van, csak senki nem kíváncsi rá."

Ez voltam én egy újabb borongós napon, holnap pedig vár az iskola. Most lelépek, mert tanulnom kell -nos igen, én szoktam ilyet is- és még rengeteg dolgom van. Még gyakorolnom is kell...

Xoxo.