Tizenkettő.

Olyan furcsa érzés, hogy az embereket megítélik a külseje alapján, a belső énjét pedig már meg sem akarják ismerni. Mondván, hogy az könnyebb. Nekem is van egy kinézetem, vagy inkább már stílusnak mondanám, mert megpróbáltam az alapokat egyedibbé formálni, több kevesebb sikerrel.


Aki mostanában ismert meg, annak teljesen megszokottá válik, hogy minden nap kifestett szemekkel járok iskolába és többnyire fekete bandás pólóban, pulcsiban. Persze van, amikor eltérek ezektől, de javarészt így látni engem. Én sem így születtem, csak ilyenné váltam hosszú évek során. Lassan, mint egy csermely, aminek nagy utat kell megtennie ahhoz, hogy valódi folyó válhasson belőle. Hjaj milyen költői képeket varázsoltam ide. Nem direkt. Régen, amikor még kis tökmag voltam -ez nagyjából negyedikes koromban lehetett az általános iskolában- volt nekem egy ilyen rap korszakom, vagy mi fene. Szerintem ezt az emberek egyáltalán nem nézik ki belőlem, pedig tényleg volt ilyen. Meglepő, ez igaz, de valóságos és tényleg így volt. Akkoriban még a dalszövegeket sem tudtam megérteni, mármint most a mögöttes tartalomról beszélek, ami amolyan ,,olvasás a sorok között" effektus. Visszagondolva, menőnek gondoltam amiatt, hogy én rappet hallgattam és nem ilyen diszkós zenét. Azt hiszem ebben az időszakban a legtöbbet hallgatott előadó az Anonim Mc volt. Kicsit fura, hogy ha az ember megnézi a mostani énemet és az akkorit, lényegében ilyen voltan természetileg már akkor is, csak egy kicsivel kevesebb tartalommal.

No, nem mintha most nagyon tartalmas volnék, de minden bizonnyal több gondolatom van, mint eddig. Bár ez inkább emberi fejlődés és nem pedig egyfajta okosság vagy ilyesmi. Amolyan, természetes folyamatként tudom értelmezni. Persze, nem mondom azt, hogy most én egy nagyon intelligens ember vagyok, de szerintem buta nem lehetek, különben nem gondolkoznék. Azt pedig minden nap megteszem. Egy szinten vagyok más emberekkel, pontosan ugyanolyan vagyok, mint bárki más a földön. 

A dalokhoz visszakanyarodva. Később megértettem a dalszöveget lényegét is, szóval így már nyilvánvalóbbá válik számomra, miért tudom mind a mai napig meghallgatni ugyanazokat a zenéket minden szívbaj nélkül, mint hat-hét évvel ezelőtt. Ennek megvan az oka. Ezek a dalok jelentenek számomra valakit és biztos vagyok benne, hogy másoknak is vannak ugyanilyenek, amiknek története van vagy esetleg egy jó emlék kapcsolódik hozzá. Ezalatt az idő alatt meghallgattam egy-két DOPE számot is. Már akkor tetszett a rock zene, csak akkor még nem mutatkozott meg rajtam semmilyen formában sem. Kedvencem a Now Or Never c. dal volt.
Ha ezt még nem nézné furcsa szemmel senki sem, hát elárulom, hogy a következő korszakom még inkább érdekesnek bizonyult.
Amit itt megismertem, az a POP zene volt. Félre értés ne essék, attól még, hogy rocker vagyok és nem igen szívlelem a manapság menőnek számító nyekergős zenét, azért van, amire én is azt mondom, hogy jó. Például Adam Lambert. Az én véleményem szerint eszméletlen hanggal megáldott tehetség és eddig nem tűnik úgy, mint aki el van szállva magától. -khm....mint egyesek...-  Ezen felül pedig a dalainak legalább van mondanivalója és nem arról szól az össze, hogy kit, hogyan, mikor és hányszor d*gott meg a nem tudom én milyen híres akárkicsoda. Oké, ez most kicsit durva volt, de amikor a kissé már idegesítő AndyFangööörl-ök (Andy Biersack - Black Veil Brides-lead singer) összeszerkesztgetnek olyan képeket, hogy ,,JB dalszöveg vs. BVB dalszöveg" és ott látom, hogy az egész dal annyiból áll, hogy ,,Baby,Baby,Baby...." és ez szerintem szánalmas és egyben végtelenül  unalmas dolog. Ilyen alapon alkotok véleményt egy általam egyáltalán nem preferált ,,zenészről". Rengeteg rajongója van, de szerintem mindenki tudja, hogy mennyire magasról tojok rá, hogy ki ő. Egyszer volt merszem belehallgatni az egyik hát hogy is fogalmazzak...talán érdekes dalába és majdnem dobtam egy hátast, hogy ez az ember, hogyan lehet híres? Vagy egyáltalán miért szeretik ennyire? Szóval a véleményemet erre a ,,felfedezésre" alapozom, szerintem jogosan. Persze, mindenkinek van egy zenei ízlése -nyilván van, akikben ez nincs meg, na ők a divatmuzsikusok- én nem bánom, hogy ha mondjuk Nicki Minaj-t szereti. Hát mit bánom én? Csak annyit kérek, hogy nekem NE KELLJEN hallgatnom. Én sem traktálok olyan embereket a kedvenc zenéimmel, akik utálják ezt a műfajt, vagy egyáltalán nem érdekli őket.

Egyébként Adam Lambert tényleg jó. Éveken keresztül a rajongója voltam, ha szabad így mondom és örülök annak, hogy az az időszak egy szép emlék maradt. Mondjuk a minap belehallgattam az egyik új dalába, és szerintem még mindig jó. A másik ilyen populáris énekes az Eric Saade volt még anno. Ha jól emlékszem, őt az Euróvíziós Dalfesztiválon láttam jó pár éve, de róla is csak azt tudom mondani, hogy tehetséges. A dalszövegei is jók általában. Attól függetlenül, hogy én a rock irányába mozdultam el zeneileg, még mindig ugyanolyan élvezettel tudom hallgatni a régi kedvenceimet, mint amikor először hallottam őket...

Xoxo.

Tizenegy.

A napjaim továbbra sem túl érdekesek, főleg, hogy most sikerült jól megfáznom. Hurrá. Tök idegesítő. Pedig úgy általánosságban nem vagyok egy beteges fajta -kivéve persze a fantáziámat és az ízlésemet..Hehe.- de a mai világban már inkább az a gyanús, ha valaki nem beteg!
Drága Ibi a hétvégén kapott vadonatúj Ernie Ball húrokat, szám szerint hatot -bár ezt igazából teljesen feleslegesen említettem meg, mármint hogy hány darab, mert elég nyilvánvaló, hogy egy elektromos ritmus/szóló gitáron hat húr van...logikus.- viszont azonnal történt egy kisebb fajta baleset, szóval a hatból most csak négy van épségben. Nem én csináltam! Persze a húrozás előtt gyönyörűen rendbe lett rakva kívül és belül. már amennyire lehetett. Szóval most a szép krómos részek is csillognak villognak, meg minden, ahogyan azt kell.
(...)
Nem tudok elégszer köszönetet mondani a barátaimnak ezekért a dolgokért. Most már szerintem unják, hogy folyton ezt hajtogatom, de ha egyszer úgy érzem, hogy nélkülük nem jött volna létre az a lény, aki most vagyok? Na ugye, hogy igazam van. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a Jrock-ot vagy csak szimplán a Visual Kei-t tutira meg fogom említeni az összes bejegyzésemben. Vagy nyilvánvalóan, vagy elrejtve, a sorok között. Háháháháhááá. -ilyenkor ide kell képzelni egy olyan ördögi nevetés félét-. Azt meséltem már, hogy nem teljesen hivatalosan, de beleegyeztek a piercingem megcsináltatásába itthon? Ha nem, akkor most mondom. Annyira boldog vagyok. Erre vártam már évek óta! De tényleg.
Ez a bejegyzés tényleg nagyon kezd hasonlítani egy naplóhoz. Unalmas és nincs semmi tartalma.

(...)

Egyébiránt a napokban jöttem rá, hogy vannak olvasóim! Mármint, ezt eddig is tudtam, nyilván, de úgy teljesen csak most tudatosult bennem. Ezek szerint, vannak a Földön olyan emberek, akiket érdekel egy másik személy firkálmánya. Mulatságos. Elismerem, az utóbbi időm eléggé..hm..szóval kiestem a ritmusból! Az írásban. Ez már engem zavar! Eddig legalább voltak mélyebb gondolataim, most pedig nincsenek. Vagyis, biztosan vannak, de még nem nagyon mutatkoztak meg a lelki szemeim előtt.
A ,,Tíz"-ből szándékosan kihagytam egy elég fontos dolgot, mert még mindig nem tudtam felfogni én sem, ezért elég nehéz lett volna szavakba önteni.
Tehát. Ugye meséltem, hogy szilveszterkor belecsöppentem egy éppen alakulófélben lévő Jrock/Visual-kei műfajú zenekarba. A név most már biztosan FACELESS CREATURES lesz. Nekem tetszik. Ki mit gondol? -ezt majd valahogyan tudassátok velem, ha van véleményetek...persze, nem kötelező ez sem- A helyzet a következő. Szembe jött velünk egy lehetőség, mely szerint ha úgy adódik, hogy képesen leszünk összehozni négy-hat saját számot, akkor akár ki is adhatjuk azokat. Durva, nem? Szerintem is. Bátyusnak máris vannak ötletei a dalszövegekre vonatkozóan. Nekem egyenlőre megállt a ,,tudományom" mivel csak négy húr van....
Lényeg a lényeg, hogy olyan érzés fog el ilyenkor, mintha az egész világ azon lenne, hogy segítsen elérni a céljainkat! Kicsit ijesztő. Persze jó értelemben! Talán azt mondanám, hogy az életem gyakorlatilag 180fokos fordulatot vett és őrült tempóval repeszt felfelé a csillagokba.

Ennyi. Azt hiszem a mai napra, ez éppen bőven elég volt.

Xoxo.

Tíz.

Hehe. A tíz egy szép, kerek szám. Jó érzés, hogy már ennyit sikerült írnom minden különösebb probléma  nélkül.
Mindig vannak ötleteim, de sokszor nem írom le. Elmondom miért.

Eszembe jut egy ép-kéz-láb mondat vagy egy frappáns megjegyzés. Könnyedén papírra vethetném, mivel többnyire van nálam valami íróeszköz és papír, legrosszabb esetben is ott a telefon. Általában ha nagyon nagyon írhatnékom támad, akkor a táskámban állandósítottam a naptáramat, ahol minden lap egyik oldala üres... Ezért ezt szoktam használni, mint most is. Igazából érdekes, mert itt van mellettem a naptár, rajta sok pici betű -igen, elég kisbetűkkel írok- és ahelyett, hogy leírnám szó szerint, eleget javítok rajta ahhoz, hogy szinte felismerhetetlen az eredeti szöveghez képest. A végén azért nagyrészt kikerekedik valami értelmes is. Van, amikor napokon keresztül nem jutok többre néhány rövid mondatnál, máskor pedig soknak érzem azt, amit begépelek. Pedig valójában éppen hogy kevés. Ilyenkor gyakran észreveszem, hogy csak üres szavakat írok egymás mögé és nincs semmiféle tartalma, ami engem kifejezetten frusztrál! Már csak azért is, mert az írásban maximalista vagyok, ha már másban nem is. Ilyen esetekben fogom Ctrl+A aztán Delete. Újra kezdem az egészet és addig játszom ezt, amíg nem tetszik annyira, hogy publikáljam. Igazából azt sem tudom minek írtam ezt most le. Tényleg fogalmam sincs. Ez legyen a legkisebb probléma. Ugye meséltem már, hogy ha az ember körbenéz -mondjuk a WestEnd-ben...- akkor csupa egyforma csajt és fiút lát? Szerintem igen, legalábbis rémlik valami. Kissé zavaró az, amikor ők mondják, hogy ,,mi igazi egyéniségek vagyunk!" Ja, igen, egyedi a gyártósor, amin készültök. Szóval az ilyen emberekkel ellentétben én nem gondolom magam valami hűde-hűde nagy egyéniségnek, mivel van egy stílus, amit követek, tehát alapjában véve nem is lehetek egyedi. Jól gondolom? Tegyük fel, hogy az egyediséget gondolkodásban mérik. Ki az, akinek van fantáziája és képes teremteni a fejében egy másik világot, vagy bármi mást? Aki ilyennek gondolja magát, kérem kezeket a magasba. Én is ilyennek gondolom magamat. Hogy miért? Azt leírom.
Tudjátok, egy korábbi bejegyzésemben megemlítettem egy történetet, amiben voltak Kedvenc-ek és Eunuch-ok meg Blondie-k. A festőművészes mizériára gondolok. Tehát. Volt benne egy olyan rövidke párbeszéd, ami nekem kifejezetten tetszett, még ha csak egy elképzelt világban játszódik is elképzelt szereplőkkel. Idézem:

,,- Neked vannak saját gondolataid ? – kérdezi a gazdám őszinte kíváncsisággal. – Mármint, szoktál más dolgokra is gondolni, mint amik éppen aktuálisan történnek veled?
- Szoktam… visszagondolni a gyerekkoromra… - feleltem, és ez igaz is volt.
- Egész jó… - bólint a gazda. – És még?
- Szoktam… gondolkozni a lehetőségeimen. A jövőmön.
- Ez igazán bölcs elmére vall… - bólogat. – Sokba kerültél nekem, , de valóban egészen más vagy, mint a legtöbb kedvenc."

 Ez a párbeszéd az, ami úgy tényleg nagyon tetszett, pedig ebben igazán nincsen semmi extra. Csak egy kis őszinteség, nem több. És GONDOLATOK! És itt van a lényeg! Vannak, akik sokat szoktak gondolkozni, vagy ábrándozni, színes világban élni. És ezek mellett vannak, akik pedig egyáltalán nem. Egyszer, még tavaly egy ilyen nagyon swag-yolo lány megpróbált szóba elegyedni velem, de gyorsan rájöttem, hogy mindezt csak kényszerből teszi. 
A következő beszélgetés zajlott le közöttünk -nyilvánvalóan nem pontos a megfogalmazás, de hát több mint egy éve volt!- :

"- Mit olvasol? - kérdezte tőlem. Én csak megmutattam neki az éppen aktuális könyvemet, de szóltam róla pár szót. 
- Jó könyv? Elég vastag, nem? 
- Áhh, nem. Ez még semmi. De egyébként én nagyon szeretem ezt a könyvet csak az a baj, hogy túl hamar elolvasom. Tényleg, ha már itt tartunk. Te szoktál olvasni?
- Én? Hehe. Nem. Nagyon nem szeretek olvasni, azt hiszem még sosem olvastam csak úgy magamtól. Még a kötelezőket sem, csak a Facebookot meg az Instagram-ot szoktam nézni. Ott meg nem kell olvasni.
- ...
- Miért?
- Csak gondoltam megkérdezem, ennyi. 
- Képzeld, tegnap láttam a legújabb divatot Facebookon. Ha minden jól megy és anyámék kifizetik, megkapom az új XY márkájú cipőt! Ja, meg megígértek nekem egy (...)."

Na innentől az év végéig egyetlen szót sem beszéltünk. Nem azért mert butának tartom -de egy kicsit annak gondolom- , hanem mert nem éreztem azt, hogy lenne miről tárgyalnunk. Milyen ember az, aki sosem olvas? Számomra elképzelhetetlen az élet könyvek nélkül! Nekem lételemem az olvasás. Hogyan bővülhet valakinek a szókincse, ha egyszer sem fogott még könyvet a kezében? Nehezen, de persze ez is megoldható. A jelenleg használt magyar mondat szószerkezete, a következő: Alany+Állítmány+Baszdmeg. A kérdésem az, hogy ez miért is jó? Naná, én is szoktam káromkodni, nem is olyan ritkán, de például ha itthon vagyok, akkor igyekszem nem vulgárisan kifejezni magamat, hanem keresek szinonimákat, amikkel könnyedén tudom helyettesíteni azokat.Szerintem nekem elgurult a gyógyszerem, hogy elkezdtem a magyar nyelvtanról magyarázni. Tutit kiesett valamelyik kerekem! 

Ez voltam én egy újabb tartalmas nap és megannyi betűgépelés után. Üdvözletem mindenkinek és kérlek örüljetek velem, mert elérhető közelségbe került az álmom!!!

Xoxo.

Kilenc.

Újra itt vagyok. Tudom, hogy el vagyok tűnve és azt hiszem nem kell mondom, miért. Az iskola az oka. Kicsit sok volt belőle az utóbbi időben. Az a rengeteg tanulás, a tömérdek óra elég sok energiát fel tud emészteni. A legjobb az egészben az, ha a diák tanul és aztán egyszer sem ír dolgozatot. Mert csak. Kellemes, nemde? Persze, tök jó dolog kimaradni a számonkérésből, de az ember tudja, hogy egyszer -nem sokára- sorra fog kerülni. Az a része pedig már mindjárt nem annyira jó.

A suliban ugye minden hónapban van egy vers -vagy kettő- amit meg kell tanulni. Na mármost, a lényeg itt az volna, hogy nekem személy szerint fogalmam sincs a vers jelentéséről/tartalmáról. Ehhez képest, anyám lazán ,,megértette", legalábbis ezt mondta. Ő pedig felnőtt. Ezek után mondta nekem, hogy lehet, hogy azért nem értem, mert még ,,gyerek" vagyok és ezt a költő sem gyerekként írta, tehát egy felnőtt meg tudja érteni. Azt üzente a tanárnak, hogy csak negyven évesen tanuljunk verset, mert akkor már tudjuk értékelni. Jót nevettem rajta.

Nem értem a világot. Amikor sétálok a városban látom az egyforma embereket, akik mind azt állítják magunkról, hogy ők egyéniségek. Nagyon irritálóak számomra. Mármint nincs velük különösebb problémám egészen addig, amíg engem békén hagynak és nem kezdenek el nekem magyarázni a mai divatról, stb.

(...)

Furcsa. Sokszor hallom, hogy ,,...ez lebegjen a szemed előtt..". Érdekes egy mondat, ugye? Szerintem is. Számomra ez majdnem szó szerint meg is valósul. Na ez pedig már végképp érdekfeszítő. Ha éjjel nem tudok aludni és csukott szemmel fekszek -ilyenkor próbálok bealudni- akkor a szemem elé kúszik egy kép, amin én vagyok, a bátyám és a többiek a zenekarból. Azt látom, ahogyan játsszuk a kedvenc zenéinket, a közönség pedig örül, hogy van mire ugrálnia, még ha nem is tudja mi az. Ott állunk a színpadon, körülöttünk rengeteg vezeték, erősítők meg minden, ami kell. Kicsi a színpad is, meg a hely is, de ez az, amit el akarok/akarunk érni. Hogy megvalósulhat-e? Van egy olyan érzésem, hogy igen. Akkor is sikerült elérnem azt, amire vágytam, amikor kijutottam a Black Veil Brides koncertre. Van még kérdés? Nincs? Helyes. Picikét talán ijesztő is, hogy majdnem hetente kétszer is sikerül ilyesféléket a szemhéjamra vetíteni, de talán ezt nevezik képzeletnek. Ha esetleg napközben valami oknál fogva elkalandozik a figyelmem pár percre, akkor is ezt látom. Ha csak ülök a szobámban és hallgatom a csöndet, meghallom benne a basszusgitárt, a dobokat amit tetéz az ének is. A csönd is beszél néha. Nos, ezek ilyen esetek. De ahogyan most behunyom a szemem újra magam előtt látom azt, amivé válni akarok, amit minden sejtem akar. Tudom, hogy sikerül, ez nem kérdés, mert ez a vágyam és kész. J-rock/Visual-Kei, nem menekülsz, mert jövünk!

Xoxo.

Nyolc.

Sziasztok drága olvasóim! Nem tudom hányan vagytok, kik vagytok, de nagyon örülök, hogy adtatok nekem visszajelzést, hogy tetszett. Nem hittem volna, hogy ezek a firkálmányok bárkit is érdekelni fognak, de ha így van mégis, no, ez jó érzés. 

Azt hiszem illő lenne pár szót szólnom a táborról, mivel megígértem, hogy elárasztalak titeket mindenféle gondolattal, tapasztalattal és egyebekkel.
Elsőként meg kell említenem, hogy nagyon kellemetlen érzés volt maga a tudat, hogy egy olyan táborról beszélünk, ahol tanulni kell. Egész nap. A szobánkról annyit, hogy nem volt a legjobb, bár nem vártam semmi extrát, na de azért az túlzás, hogy mi kaptuk az EGYETLEN vaságyas szobát. Persze a padló új volt, naná. Az ételekről inkább nem is beszélek, mert mindenre azt mondanám, hogy színre meg állagra olyan volt, mintha már valaki megette volna és visszajött volna belőle..Jó, elismerem. Volt ami ízlett is és jól is nézett ki, de az eltörpült az ,,enyhén" hagymaízű (!!!) tea és a semmire sem hasonlító kakaó mellett. Mondjuk, ha úgy nagyon mélyen belegondolok, végeredményben nem volt olyan rossz ez a tábor, mivel nyilvánvalóan csak jót akartak nekünk, de hát istenem! Most figyeljek oda hatvan percen keresztül úgy, hogy közben kínosan korog a hasam, mert az ebéd ehetetlen volt? Na azt már nem! Megint picit elkalandoztam, szóval ideje volna visszaterelni a témát a táborra...
Egész kellemesen telt a hét, mert hát mégis csak az osztálytársakkal voltunk összezárva öt napig. Megint csak megismertem közelebbről pár ember, róluk meg is változott a véleményem -nyilván van olyan, akiről még mindig ugyanazt gondolom...- és ezzel bővült a kedves ismerősök száma. No, nem mintha nyilván tartanám őket.. Höhö.

Tudjátok, meséltem már, hogy nekiálltam megtanulni a the GazettE-Burial Applicant-et gitáron. Több kevesebb sikerrel fogtam hozzá, reménykedve a legjobban, hogy egyszer talán megvalósul a nagy álmom. Most emiatt vagyok úgymond ,,büszke" magamra -adtam magamnak egy kis vállveregetést is-, mert sikeresen megtanultam az elejét a muzsikának. Természetesen csak ezután jön a neheze, ezzel én is tisztában vagyok, de úgy vélem, hogy ha tényleg szívből csinálom, akkor menni fog. Így volt ez a Black Veil Brides koncerttel is. Akartam, tettem érte és eljutottam. Nem nagy kunszt. Jó, beszélhetek én teljesen egoistán, de nem szeretném ezzel rontani a ,,napló" jellegét. Most jövök rá, hogy ebben a bejegyzésben mennyi idézőjelet használtam már eddig. Hűha. Több, mint amit megszoktam magamtól, no mindegy is. A lényeg, hogy már megint nem tudom mit akartam mondani, pontosabban írni, de gondolom majd eszembe jut és akkor beillesztem a már meglévő sorok közé vagy utána.

Úgy döntöttem, hogy nem megyek el idén a Black Veil Brides koncertre. Rossz érzés lemondani erről, de a nagyobb jó érdekében ez a helyes döntés. Tudom, hogy úgyis fognak még jönni Bécsbe, hiszen tavaly is jöttek és most is, tehát fix, hogy lesz koncertjük. Csak idén én nem leszek a közönség soraiban. Azt a pénzt, amit a jegyre szántam inkább másra fordítom, egy kreatívabb dologba. Mégpedig a gitározásra. Úgyis újra kell húroztatni Ibi-t, hát ebből ezt is meg lehetne oldani. Fáj, persze, hogy fáj, hogy kihagyom, de azt hiszem ezt a kis fájdalmat feledteti majd az az öröm, amit akkor fogok érezni, ha végre véghez viszem azt, amit elterveztem magamban. Ha majd odajutok, hogy jövőre ki óhajtok menni BVB-re, akkor kimegyek. Slussz-passz. Ha egyszer sikerült, másodszorra is fog. Ezt onnan tudom, hogy amikor eldöntök valamit, akkor általában sikerül is megcsinálnom. Van hogy nagyon nehezen, de van hogy könnyebben, mint ahogyan azt gondoltam. Mint most is. Eldöntöttem, hogy meg akarok tanulni gitározni. Az élet megsegített és a bátyám révén nekifoghattam agyalni az egész ügyön. Egyszer csak szembe jött velem egy gitár. Csak úgy, minden előrejelzés nélkül. Mert akartam. Vágytam rá, hogy csináljak valami olyat, ami nekem jó. Bonyolult elmagyarázni, hogy mit érez az ember, amikor inkább felhagy egy könnyebben elérhető álommal, csak azért, hogy sikerüljön a másik, sokkalta nehezebbet elérnie. Remélem, hogy menni fog, bízok benne -és magamban is- és mások is támogatnak engem. Ez pedig hihetetlenül jól tud esni.

Ha már ennyire belemásztunk a zenébe, azon belül a rock zenébe és ezen belül a japán rock/visual kei-be, akkor meg kell említenem -megint- Miyavi-t. Az eset úgy történt, hogy random gondoltam egyet, hogy keresek valami új zenét és épp Miyavi jutott az eszembe. Hirtelen ötlettől vezérelve, beírtam a YouTube-ra: ,,Miyavi". Mit ad Isten, hát olyan zenéket hozott ki tőle, amiket már hallottam, ezért lapoztam egyet. Kitaláltam, hogy azt fogom meghallgatni tőle, aminek megtetszik a címe. Ez volt az Aho Matsuri. -a címre kattintva kiadja azt a videót, amit én láttam-. Nagyon meglepő volt az egész feelingje. Olyan vidámnak tűnt. Gondoltam megnézem a szöveget, mert még mindig nem tudok japánul.. Megnéztem és még mindig nem értettem, ezért kerestem egy fordítást is. Sőt! Inkább hármat, mert sosem biztos, hogy jól fordítanak, nem-e néznek el valami fontosat, vagy valami hasonló. Találtam egy olyat, ami szerintem jó, de mint mondtam, nem tudok japánul, tehát inkább azt választottam, ami a legjobbnak tűnt. Érdekes volt látni és hallani, hogy egy teljesen vidám hangzású zenének van mégis egy mögöttes tartalma. Nem tudom, hogy mások mit gondolnak erről, de nekem ez jött le, hogy van benne igazság bőven. Szóval itt a dalszöveg mindenki döntse el maga, mi a véleménye. Pontosítok. Az első versszak és az utolsó versszak, mert úgy éreztem, ennek a kettúnek van leginkább valamifajta jelentése számomra.

Miyavi - Aho Matsuri (Bolondok fesztiválja)

,,Táncoló bolondok és hangos bolondok,
Ha mindketten bolondok vagytok és nem törtök be, máris hiányoztok.
Értelmes bolondok, nyafogó bolondok és igazán bolondos bolondok,
Ha bolond vagy, neked csak röhögnöd kell, különben máris kilógsz a sorból.

(...)

Ne szégyelld magad, nézz csak rám!
Ne hezitáljon, nézzen fel, hölgyem!
El kell kezdened futni, mielőtt rád tör a hajnal,
Különben már túl késő lesz."

Most ennyi jött, nem túl sok és nem is túlságosan tartalmas, ahhoz képest, hogy egy héten keresztül gyűltek a gondolatok, csak hát nem tudok mindent fejben tartani. Remélem, hogy továbbra is megmarad az az X számú olvasóm, aki eddig.

Xoxo.