Újra itt vagyok. Tudom, hogy el vagyok tűnve és azt hiszem nem kell mondom, miért. Az iskola az oka. Kicsit sok volt belőle az utóbbi időben. Az a rengeteg tanulás, a tömérdek óra elég sok energiát fel tud emészteni. A legjobb az egészben az, ha a diák tanul és aztán egyszer sem ír dolgozatot. Mert csak. Kellemes, nemde? Persze, tök jó dolog kimaradni a számonkérésből, de az ember tudja, hogy egyszer -nem sokára- sorra fog kerülni. Az a része pedig már mindjárt nem annyira jó.
A suliban ugye minden hónapban van egy vers -vagy kettő- amit meg kell tanulni. Na mármost, a lényeg itt az volna, hogy nekem személy szerint fogalmam sincs a vers jelentéséről/tartalmáról. Ehhez képest, anyám lazán ,,megértette", legalábbis ezt mondta. Ő pedig felnőtt. Ezek után mondta nekem, hogy lehet, hogy azért nem értem, mert még ,,gyerek" vagyok és ezt a költő sem gyerekként írta, tehát egy felnőtt meg tudja érteni. Azt üzente a tanárnak, hogy csak negyven évesen tanuljunk verset, mert akkor már tudjuk értékelni. Jót nevettem rajta.
Nem értem a világot. Amikor sétálok a városban látom az egyforma embereket, akik mind azt állítják magunkról, hogy ők egyéniségek. Nagyon irritálóak számomra. Mármint nincs velük különösebb problémám egészen addig, amíg engem békén hagynak és nem kezdenek el nekem magyarázni a mai divatról, stb.
(...)
Furcsa. Sokszor hallom, hogy ,,...ez lebegjen a szemed előtt..". Érdekes egy mondat, ugye? Szerintem is. Számomra ez majdnem szó szerint meg is valósul. Na ez pedig már végképp érdekfeszítő. Ha éjjel nem tudok aludni és csukott szemmel fekszek -ilyenkor próbálok bealudni- akkor a szemem elé kúszik egy kép, amin én vagyok, a bátyám és a többiek a zenekarból. Azt látom, ahogyan játsszuk a kedvenc zenéinket, a közönség pedig örül, hogy van mire ugrálnia, még ha nem is tudja mi az. Ott állunk a színpadon, körülöttünk rengeteg vezeték, erősítők meg minden, ami kell. Kicsi a színpad is, meg a hely is, de ez az, amit el akarok/akarunk érni. Hogy megvalósulhat-e? Van egy olyan érzésem, hogy igen. Akkor is sikerült elérnem azt, amire vágytam, amikor kijutottam a Black Veil Brides koncertre. Van még kérdés? Nincs? Helyes. Picikét talán ijesztő is, hogy majdnem hetente kétszer is sikerül ilyesféléket a szemhéjamra vetíteni, de talán ezt nevezik képzeletnek. Ha esetleg napközben valami oknál fogva elkalandozik a figyelmem pár percre, akkor is ezt látom. Ha csak ülök a szobámban és hallgatom a csöndet, meghallom benne a basszusgitárt, a dobokat amit tetéz az ének is. A csönd is beszél néha. Nos, ezek ilyen esetek. De ahogyan most behunyom a szemem újra magam előtt látom azt, amivé válni akarok, amit minden sejtem akar. Tudom, hogy sikerül, ez nem kérdés, mert ez a vágyam és kész. J-rock/Visual-Kei, nem menekülsz, mert jövünk!
Xoxo.
A suliban ugye minden hónapban van egy vers -vagy kettő- amit meg kell tanulni. Na mármost, a lényeg itt az volna, hogy nekem személy szerint fogalmam sincs a vers jelentéséről/tartalmáról. Ehhez képest, anyám lazán ,,megértette", legalábbis ezt mondta. Ő pedig felnőtt. Ezek után mondta nekem, hogy lehet, hogy azért nem értem, mert még ,,gyerek" vagyok és ezt a költő sem gyerekként írta, tehát egy felnőtt meg tudja érteni. Azt üzente a tanárnak, hogy csak negyven évesen tanuljunk verset, mert akkor már tudjuk értékelni. Jót nevettem rajta.
Nem értem a világot. Amikor sétálok a városban látom az egyforma embereket, akik mind azt állítják magunkról, hogy ők egyéniségek. Nagyon irritálóak számomra. Mármint nincs velük különösebb problémám egészen addig, amíg engem békén hagynak és nem kezdenek el nekem magyarázni a mai divatról, stb.
(...)
Furcsa. Sokszor hallom, hogy ,,...ez lebegjen a szemed előtt..". Érdekes egy mondat, ugye? Szerintem is. Számomra ez majdnem szó szerint meg is valósul. Na ez pedig már végképp érdekfeszítő. Ha éjjel nem tudok aludni és csukott szemmel fekszek -ilyenkor próbálok bealudni- akkor a szemem elé kúszik egy kép, amin én vagyok, a bátyám és a többiek a zenekarból. Azt látom, ahogyan játsszuk a kedvenc zenéinket, a közönség pedig örül, hogy van mire ugrálnia, még ha nem is tudja mi az. Ott állunk a színpadon, körülöttünk rengeteg vezeték, erősítők meg minden, ami kell. Kicsi a színpad is, meg a hely is, de ez az, amit el akarok/akarunk érni. Hogy megvalósulhat-e? Van egy olyan érzésem, hogy igen. Akkor is sikerült elérnem azt, amire vágytam, amikor kijutottam a Black Veil Brides koncertre. Van még kérdés? Nincs? Helyes. Picikét talán ijesztő is, hogy majdnem hetente kétszer is sikerül ilyesféléket a szemhéjamra vetíteni, de talán ezt nevezik képzeletnek. Ha esetleg napközben valami oknál fogva elkalandozik a figyelmem pár percre, akkor is ezt látom. Ha csak ülök a szobámban és hallgatom a csöndet, meghallom benne a basszusgitárt, a dobokat amit tetéz az ének is. A csönd is beszél néha. Nos, ezek ilyen esetek. De ahogyan most behunyom a szemem újra magam előtt látom azt, amivé válni akarok, amit minden sejtem akar. Tudom, hogy sikerül, ez nem kérdés, mert ez a vágyam és kész. J-rock/Visual-Kei, nem menekülsz, mert jövünk!
Xoxo.
No comments:
Post a Comment